OETDK.

Bevezetés Debrecenben 1991 óta zajlik veseátültetés. Az ET csatlakozás óta a beültetésre felajánlott donorvesék minősége jelentősen romlott (extended criteria, ECD vesék). A KDPI viszonyszám a donorvese minőségére utal, a magasabb érték rövidebb várható graft túlélést jelent. Vizsgálatunk célja az egyes KDPI csoportok összehasonlítása. Kérdésünk, hogy érdemes-e magasabb KDPI-vel rendelkező veséket transzplantálni. Módszertan Vizsgálatunkban a DE-KK Sebészeti Klinikáján 2018.01.01-2022.12.31 között transzplantáltak anyagát retrospektíven dolgoztuk fel (160 veseátültetés, 830 felajánlott donor, 19.3% elfogadási arány). Adatainkat UDMED alapján gyűjtöttük és SPSS 13.0 program segítségével elemeztük. Négy KDPI csoportban (n1: ‹50, n2: 51-75, n3: 76- 85, n4: ›86) hasonlítottuk össze a túlélést, a GFR, kreatinin, illetve proteinuria értékeket. Eredmények A vizsgált idő alatt összesen 830 (499 ECD vs. 331 non-ECD) felajánlás érkezett. Ebből 107 ECD (21.44%) és 162 non-ECD vesét (48.94%) fogadott el a debreceni központ, de csak 59 ECD (11,82%) és 101 non-ECD (25,31%) vese került beültetésre. Nem történt beültetés a non-ECD vesék n3 és n4 csoportjában, azaz 76 KDPI pont felett. A felajánlott ECD vesék 2.20%-a az n1 csoportba, 23.85% az n2 csoportba, 22.65% az n3 csoportba, 51.30% az n4 csoportba tartozott. Non-ECD vesék esetén 65.86% az n1 csoportba, 31.72% az n2 csoportba, 1.81% az n3 csoportba, 0.60% az n4 csoportba tartozott. A recipiensek átlagéletkora az ECD csoportban 58.22 ± 10.52 a non-ECD csoportban 47.98 ± 13.60. Az ECDn1 csoportban a beültetett vesék (3) 66.67%-a működik, ECDn2-ben (19) 57.89%, ECDn3-ban (20) 65.00%, ECDn4-ben (17) 58.82%. A non-ECDn1 csoportban a beültetett vesék (78) 91.03%-a működik, a non-ECDn2-ben (23) a 78.26%. A KDPI csoportok között nem volt szignifikáns a GFR különbség 36 hónapos korban sem (ECDn1 40.5±20.5 vs. ECDn438.1±13.3; ns). Proteinuria a non-ECD csoport 1. hónapnál fordult elő (p=0.005), az n1 csoportban kevesebb alkalommal fordult elő proteinuria mint az n2-ben. Összegzés A magasabb KDPI csoportba tartozó donor vesék nem mutattak szignifikánsan rosszabb eredményeket, mint az alacsonyabb pontszámú vesék, így megfontolható a beültetésük szelektált betegeknél.

Témavezető: Dr. Nemes Balázs Áron és Fehér Anna Judit

BEVEZETÉS: A végstádiumú veseelégtelenség miatt gondozott betegek számára a vesepótló kezelések legideálisabb alternatívája a transzplantáció, mely által mind a beteg életminősége, mind várható túlélése jelentősen javítható. A műtétet követő graftelégtelenség egyik vezető oka az antitest mediált rejekció (ABMR), melynek megfelelő időben történő felismerése, ezáltal célzott terápia indítása kulcsfontosságú a klinikai gyakorlatban. A diagnózis igazolásához szükséges perkután biopszia indikációjának alapja az észlelt vesefunkcióra utaló laborparaméterek változása mellett a HLA ellenes donorspecifikus antitestek (DSA) vizsgálata. MÓDSZEREK: A DEKK Sebészeti Intézet Transzplantációs tanszékén gondozott 184 beteg adatait elemeztük retrospektív módon a beültetést követő 5 éves periódusban, akik esetében legalább két egymást követő laborvizsgálat során de novo, azaz transzplantációt követően megjelent DSA pozitivitást észleltünk. Kutatásunk célja a keringő donorspecifikus HLA ellenes antitestek szintje, karakterisztikája, az észlelt klinikai eltérések, valamint az esetlegesen kialakuló antitest mediált rejekció kialakulásának valószínűsége közötti összefüggés keresése volt. EREDMÉNYEK: A vizsgált betegpopulációban 68 esetben (36,9%) történt szövettani mintavétel, melyből 32 esetben igazolódott ABMR. A DSA-hoz tartozó MFI értékek alapján 38,5%-ban stagnáló, 38,5%-ban csökkenő, 23%-ban növekvő tendencia volt megfigyelhető, azonban az eltérő jelleggörbe és a szövettanilag igazolt rejekció megjelenésének valószínűsége között statisztikai analízis során nem találtunk szignifikáns eltérést. KÖVETKEZTETÉS: A donorspecifikus HLA ellenes antitestek szintjének monitorozása elengedhetetlen a transzplantált betegek utánkövetése során. A de novo DSA szint emelkedése előrevetítheti ABMR, ezáltal következményes graftkárosodás lehetőségét, azonban az immunológiai folyamat mélyebb megértése céljából az esetszám növelése, valamint további klinikai vizsgálatok szükségesek.

Témavezető: Dr. Nagy Péter Ferenc és Dr. Nemes Balázs Áron

Bevezetés Debrecenben 1991 óta végeznek veseátültetést.  Vesetranszplantációt követően a malignus daganatok incidenciája nagyobb, az átlagpopulációhoz képest. Célkitűzés Vizsgálatunk célja, a DE KK Sebészeti Klinikáján vesetranszplantáción átesett betegek körében kialakult malignus daganatok prediszponáló tényezőinek felkutatása volt. Módszertan Vizsgálatunkban 2014.01.01-2018.01.01. közötti időszakban veseátültetésen átesett betegek anyagait dolgoztuk fel, retrospektív módon (n=235). Az utánkövetési időszak minden esetben 5 év volt. A vizsgált időszakban 34 betegnél alakult ki malignus tumor (14,5%). Kontrollként, egy 34 főből álló vesetranszplantáción átesett nem tumoros csoportot állítottunk össze, nemre és életkorra illesztve. Az adatokat elektronikus dokumentációból gyűjtöttük (E-MedSolution, UDMED, EESZT), majd statisztikai elemzést végeztünk. A szignifikancia szint 0,05 volt. Vizsgáltuk a BMI-t, a donor-recipiens HLA-egyezést, vírus státuszt, az indukciós és fenntartó immunszuppresszív terápiát, tumorok kialakulásának idejét, típusát, kezelését, valamint a betegek túlélését. Eredmények A nemek aránya a tumoros és kontrollcsoportban egyenlő volt: férfi-26 (76%), nő-8 (24%). Az átlagéletkor a tumoros csoportnál 61,5 ± 9,2 év, a kontroll csoportnál 59,3 ± 9,1 év volt (p=0,354). A 34 tumoros betegnél 48 tumoros esetet észleltünk, azaz 8 személynél több különböző tumor is kialakult. A 48 malignus tumor megoszlása: Bőrdaganat 31 (64,6 %), ezen belül dominált a basalioma 17 (54,8%), urogenitális daganat 7 (14,6 %), légzőszervi daganat 4 (8,3 %), gasztrointesztinális daganat 4 (8,3 %), hematológiai daganat 2 (4,2 %) estben fordult elő.  A tumorok kialakulásának átlagos ideje: 3 év ± 1,4 év volt veseátültetést követően. A BMI medián értéke a tumoros csoportban 27,7 (25,4-30,9) kg/m², a kontrollcsoportban 27,2 (25,0-29,0) kg/m² volt (p=0,25). A dohányzással nem volt szignifikáns összefüggés (p=1,0). A diabétesz előfordulása szignifikánsan magasabb volt (p=0,021) azok körében, akiknél egy tumor alakult ki. Krónikus tüdőbetegség szignifikánsan nagyobb számban fordult elő azon tumorosok körében, akiknél több különböző tumort észleltünk (p=0,037). A kezdeti immunszuppresszióval nem volt összefüggés egyváltozós statisztikai elemzéssel. Következtetés A leggyakoribb malignus daganat a bőrdaganat volt (elsősorban basalioma), ez nemzetközi közleményekkel korrelál. Rizikófaktorok fennállása esetén felmerül az immunszuppresszió korai konverziója.

Témavezető: Dr. Nemes Balázs Áron és Dr. Herczeg Gabriella

Az emlődaganat a leggyakoribb malignus megbetegedés a nők körében. Magyarországon évente kb. 8000 új esetet diagnosztizálnak és 2500 nő haláláért felelős. Multimodális terápiájában egyre elterjedtebb a neoadjuváns (primer szisztémás) kezelés alkalmazása. Ezen terápia indikációjának szélesedését indokolja, hogy hatásossága esetén növeli az emlőmegtartó műtétek és a csökkentett radikalitású hónalji műtétek arányát, segíti a tumor terápiás válaszának megítélését és eredményes lehet a mikrometasztázisok kezelésében. Mindezek hozzájárulnak a betegek betegségmentes és teljes túlélésének növeléséhez. Kutatásukban a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Sebészeti Klinikán 2018-2022 között operált, neoadjuváns kezelésben részesült betegek adatait vizsgáltuk. Összesen 256 beteget vontunk be a tanulmányba, akiket a core biopsiával nyert minták immunhisztokémiai vizsgálatai alapján luminal A, luminal B1, luminal B2, Her2 és tripla negatív (ER,PR,Her2 negatív) csoportokba soroltuk, majd ezen csoportokban külön vizsgáltuk a patológiai regresszió mértékét. A neoadjuváns terápiát követő komplett patológiai remisszió egyértelmű és kívánatos jele lehet a hatásos kezelésnek. Komplett patológiai remisszióról akkor beszélhetünk, ha az emlőben és nyirokcsomókban szövettani vizsgálat során már nem mutatható ki reziduális invazív daganat, az in situ daganat jelenléte viszont megengedett. A kutatásunkban vizsgált betegek közel 20%-nál tapasztaltunk komplett patológiás remissziót, mely arány – a nemzetközi adatokkal egyezően – a tripla negatív csoportban bizonyult a legmagasabbnak. Eredményeink megerősítik azt a nemzetközi tapasztalatot, hogy az emlődaganatok kezelésében a primer szisztémás terápia – imunhisztokémiai tulajdonságoktól függően - eredményesen alkalmazható, hozzájárul a betegek gyógyulásához, a csökkentett radikalitású műtétek révén a jobb életminőséghez és a teljes túlélés javításához.

Témavezető: Dr. Kósa Csaba Gábor

Bevezetés: ERAS (Enhanced Recovery After Surgery) útvonal egy bizonyítékokon alapuló, gyorsított felépülést biztosító eljárás csomag. Alapja a műtét következtében fellépő perioperatív stressz csökkentése, ezzel elősegítve a normális élettani funkciók mielőbbi visszatérését és a gyógyulási folyamat jelentős rövidülését. Célkitűzés: Vizsgálatunk során elektív kolorektális műtétek kapcsán kívántuk felmérni az eljárás csomagba foglalt feltételek teljesülését és azok betegek felépülésére gyakorolt hatását. Anyagok és módszerek: 2023. július - október közötti egy 90 napos egybefüggő periódus során prospektív módon rögzítettük a DEKK Sebészeti Klinikán elektív kolorektális műtéten átesett páciensek klinikai paramétereit. Ezen túl a perioperatív morbiditás felmérése érdekében a műtétet követően 30 napig utánkövettük a vizsgálatba bevont betegeket. Eredmények: A vizsgált periódusban 124 beteg esett át reszekcióval járó elektív vastagbél műtéten, 100 esetben (80,65%) laparoscopos, 24 esetben (19,35%) nyitott technikával. A betegek medián életkora 65 év (IQR=18,75 év) volt. Súlyos (Clavien-Dindo III-V) szövődmény 12 esetben (9,68%) következett be, a 30 napos mortalitás 0,81% (n=1) volt. A korai folyadék és szilárd étel fogyasztása szignifikánsan lerövidítette a tápcsatornai funkciók visszatérését (p<0,001) és az ágyból történő mobilizálás időtartamát (p=0,006), emellett növelte a posztoperatív 4. napnál korábbi hazabocsátás gyakoriságát (p<0,001), anélkül, hogy növelte volna a szövődmények előfordulását (p=0,237) vagy ismételt intézeti felvétel szükségességének kockázatát (p=0,510). Kimutatható volt, hogy a hasűri drainek alkalmazása hosszabb kórházi tartózkodással (p<0,001) és az antibiotikumok prolongált alkalmazásával is együtt járt (p<0,001). Megfigyeltük, hogy egy előzetes ERAS továbbképzésén részt vett sebészek által végzett műtétek után a betegek korábban táplálhatóak (p<0,001), mobilizálhatóak (p=0,017) és hazabocsáthatóak voltak (p<0,001), az esetlegesen alkalmazott hasűri drainek pedig korábban eltávolításra kerültek (p<0,001). Következtetés: Az általános, széleskörű bevezetést megelőző vizsgálatunk alapján az ERAS útvonal biztonságosan, jó hatékonysággal alkalmazható elektív kolorektális műtétek kapcsán.

Témavezető: Dr. Varga Zsolt

A tüdőrákok kezelésében sebészeti beavatkozások szempontjából az anatómiai egységek reszekciója, elsősorban a lobektómia a gold standard eljárás, azonban ezt napjainkban felváltja egy másik szemlélet, miszerint a lebenynél kisebb egységek eltávolítása is elegendő. A sublobaris reszekciók két csoportba sorolhatóak: anatómiás/szegmentreszekció és nem anatómiás/wedge reszekció. A tanulmányunk célja, hogy objektív értékelést végezzünk a két eljárás tekintetében, melyek eredményessége kapcsán folyamatos a vita szakmán belül. Jelen retrospektív vizsgálatunkba 2015-2019 között intézményünkben műtött NSCLC-s betegek kerültek be, akiknek a daganata stádiumbeosztás szerint T1N0M0 volt, illetve a műtét kivitelezése valamilyen sublobaris reszekcióval történt. Kizárásra kerültek: a lobektómiával végzett műtétek, a T1< daganattal, illetve nyirokcsomó pozitivitással vagy metasztázissal rendelkezők, a kissejtes vagy a karcinoid formával diagnosztizáltak, a neuroendokrin tumorral rendelkezők, a korábban már tüdőreszekción átesettek. A tanulmányunkba így összesen 94 beteg került bevonásra, akiknél átlag számítást végeztünk nem, kor, FEV1, DLCO%, tumor lokalizáció, komorbiditások, tumor szövettani típusa, stádium, műtéti típus és szövődmények szempontjából. Szignifikancia szintet vizsgáltunk a kórházi bent tartózkodás, a mellkasi drain bentléte, az 1 és 3 éves túlélés, illetve az 1 és 3 éves betegségmentes túlélés alapján a betegek műtéti típus szerint szétválogatott csoportjait összevetve. A bevont 94 beteget nézve 76 esetben ékreszekció történt, a maradék 18 esetben pedig anatómiás szegment/többszegment eltávolítást végeztek. A két műtéti technika között sem a mellkasi drain eltávolítása (0,257), sem a kórházi benntartózkodás hosszában (0,2378) nem találtunk szignifikáns különbséget Mann-Whitney U teszt lefuttatásával. Pearson's Chi-négyzet próbát végeztünk az 1 és 3 éves túlélés, illetve betegségmentes túlélés összehasonlítása során, ahol a 3 éves betegségmentes túlélés esetén szignifikáns különbséget (p=0,04676) tapasztaltunk. Az adatok azt mutatják, hogy a két műtéttechnika sok tekintetben hasonló T1N0M0 NSCLC-s betegek esetében. Ugyanakkor a szegmentreszekció esetén a műtét kiegészül szegmentális, valamint lobaris lymphadenectomiával is, ez vezethet betegségmentes túlélési előnyhöz a 3 évet vizsgálva.  

Témavezető: Dr. Váradi Csongor

Háttér: Kutatásunk a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Kenézy Gyula Campus - Traumatológia és Kézsebészeti Osztály adatait foglalja össze. A kutatás célja megvizsgálni hogyan alakult a felkarcsont sebészi nyak törés operatív kezelése a COVID alatt a felnőtt populációban. Kormány által előírt rendelet kimondta, hogy ezen időszakban csak a komplikáltabb felkarcsont sebészi nyak töréseket kezeljék operatívan. Igaz -e az, hogy a COVID -os időszak alatt kevesebb felkarcsont sebészi nyak törést operáltunk? Mely műtéti típusok jártak kevesebb, illetve több szövődményrátával? A műtét utáni funkcionális státusz tekintetében mely operatív kezelési forma a választandó? Statisztikai módszerekkel vizsgáltuk az operatív töréskezelés eredményeit, a fentebb említett traumatológia centrumban a 2021-es év során összegyűlt beteganyagból. Anyagok és módszerek: A vizsgált beteganyagon rendkívül sok szempontot vettünk figyelembe (műtéti forma, idő, oldaliság, COVID státusz, Neer- klasszifikáció stb.). Az adatok műtéti jegyzőkönyvekből, zárójelentésekből, röntgen és CT- felvételekből és páciensekkel történő személyes konzultációkból származnak. A páciensek funkcionális státuszának megítéléséhez a vállfunkciót objektíven becslő Oxford Shoulder score 12 pontból álló kérdőívét használtuk. A különböző műtétes kezelési csoportoknál elért funkcionális eredményeket, szövődményeket táblázatos és diagramos formában foglaltuk össze, értékeltük és ennek megfelelően ajánlásokat tettünk. Eredmények: A 13,2% operatív eset is igazolja azt, hogy akit szükséges műtétesen kezelni, azokat elvégeztük. A szövődményeket a különböző műtéti típusoknál vizsgáltuk, és legjobb eredményeink a velőűrszegezéssel és a szögstabil lemezeléssel voltak.

Témavezető: Dr. Szarukán István

Bevezetés: Hálós hasfal rekonstrukciókat követően többféle szövődmény kialakulhat, melyeket összefoglalóan “surgical site occurrence” -nek (SSO) nevezünk. Ezen szövődmények vizsgálata fontos, hogy a későbbiekben lehetőleg minél nagyobb számban megelőzhessük a kialakulásukat. Az egyik kezelési lehetőség a negatívnyomás- terápia (NPWT), melyet intézetünkben is egyre szélesebb körben végzünk. Célkitűzés: Kutatásunk célja a DE KK Sebészeti Klinikáján végzett hálós hasfali rekonstrukciók után kialakuló szövődmények és kezelésük vizsgálata volt. Betegek és módszer: 2015.01.01- 2021.12.31 között 3659 sérvműtét történt a Klinikán, melyből hálós hasfal rekonstrukción (ventralis hasfali sérv) átesett 1339 beteget vizsgáltuk retrospektív módon. Vizsgáltuk a betegek társbetegségeit, demográfiai adatait, a kezelések kimenetelét, a hálóbeültetések utáni szövődmények (SSO) arányát, a beültetett háló típusát, méretét, a műtéti seb méretét, a háló eltávolítás/mentés arányát. Eredmények: 1339 beteg közül 117 (8,7%) esetben lépett fel SSO.A szövődmények megoszlása az alábbi volt: 46 (39,3%) sebsuppuratio, 38 (32,5%) seroma, 9 (7,69%) abscessus, 9 (7,69%) fistula, 8 (6,8%) haematoma, 4 (3,4%) bőr necrosis, 2 (1,7%) bélperforatio, 1 (0,85%) paralyticus ileus, 1 (0,85%) dehiscentia. A szövődményes esetek közül 98 esetben onlay történt háló beültetés, 17 esetben IPOM (intraperitonealis onlay mash), 2 esetben inlay és egy esetben sublay a hálóbeültetés. 117 szövődményes betegünk közül a legtöbb, 50 (42,7%) részesült NPWT terápiában. 15 (12,8%) esetben volt szükség a seb megnyitására és tamponálására, 17 (14,5%) esetben seroma leszívására, valamint 16 (13,7%) esetben kiegészítő antibiotikum terápiára, egy esetben necrectomiara. 23 esetben, a szövődményes betegek 19,65%-nál volt szükség részleges vagy teljes eltávolításra. Az NPWT-vel kezelt betegek közül 30 esetben (60%) sikerült a beültetett hálót megtartani. Következtetés: Az egyik leggyakrabban alkalmazott kezelés az NPWT, mellyel jó eredménnyel lehet kezelni a hálógennyedéseket, és segítségével a háló a legtöbb esetben menthető is volt.

Témavezető: Dr. Zádori Gergely

Az inguinalis lágyéksérvek megoldására alkalmazott operatív technikák és az ezekből fakadó esetleges szövődmények jelentős hatással vannak a páciensek életminőségére és életvitelére. Manapság a metszésből végzett feszülésmentes Lichtenstein, és a minimálinvazív, laparoscopos úton kivitelezett TAPP (Transabdominális Praeperitonealis) hálóbeépítéssel járó lágyéksérvműtétek a leggyakrabban alkalmazott és legelfogadottabb módszerek. Kutatásom célja a két műtéti típus életminőségre gyakorolt hatásának vizsgálata és összehasonlítása volt. A DEKK Kenézy Gyula Campus Általános Sebészet és Egynapos Sebészet Osztályokon összesen 116 beteget kerestem fel, amelyből végül 72, a kutatás kritériumainak megfelelő páciens volt, akit végig tudtam követni vizsgálatommal. A résztvevőket két csoportra osztottam: a Lichtenstein műtéten átesett (n=41) és a TAPP technikával operált (n=31) betegek. A páciensek átlagéletkora 56,6 év volt, a kutatásban 67 (93,06%) férfi és 5 (6,94%) nő vett részt. A korábban már nemzetközi kutatásban validált Core Outcome Measure Index (COMI) – hernia fordítását használtam fel, néhány addicionális kérdéssel kiegészítve. Négy alkalommal vettem fel a résztvevőkkel a kapcsolatot: preoperatív személyesen, a műtét reggelén, illetve telefonon keresztül, az operáció után egy-, négy héttel, valamint három hónappal. A VAS (Visual Analogue Score), illetve COMI-hernia score által kapott eredmények azt mutatták, hogy a preoperatív időszakhoz képest mindkét csoport életminősége határozottan javult, és sem a korai, sem a késői postoperatív időszakban nem volt szignifikáns különbség a két műtéti típus között. Szövődmények szempontjából viszont kiemelendő, hogy bár a herefájdalom gyakorisága nagyobb, a lágyéktáji fájdalom és a szenzoros zavarok előfordulási aránya lényegesen alacsonyabb volt a laparascopos technikával operált betegek körében. Összességében tehát megfigyelhető volt, hogy a két csoport egymáshoz képest életminőségben nem jelzett vissza szignifikáns eltérést. A szövődmények előfordulását tekintve azonban a TAPP műtéti technika előnyösebbnek bizonyult, emellett előnyként lehet megemlíteni a szebb kozmetikai eredményt, a rövidebb kórházi tartózkodást, illetve az ellátás gazdaságosságát. További életminőséget vizsgáló kutatások esetén a nagyobb esetszám, illetve nagyobb időintervallumot felölelő utánkövetés segíthet abban, hogy még pontosabb eredményeket mutassunk fel.

Témavezető: Dr. Orosz László

Bevezetés: A WHO adatai alapján az ortogeriátriai sérültek számának növekedése várható. A csípőtáji törések társadalmi és gazdasági hatásai a kardiovaszkuláris megbetegedéssekkel összevethető nagyságúak. Az akut törésellátással kapcsolatban nehézséget okoznak a különböző véralvadásgátló gyógyszerek. Ennek kapcsán vizsgáltuk meg a BAZ MKK és EOK Traumatológiai Osztályán ezen sérültek adatait az antikoagulánsok használatának tükrében. Módszer: Retrospektív módon tekintettük át a MedWorks rendszerben rögzített adatok alapján 2022. első felében operált csípőtáji sérültek ellátását. Különbséget kerestünk a combnyak, per-, és subtrochanter töröttek között annak függvényében, hogy antikoaguláns terápiában részesülnek-e. A műtétig eltelt időt, a vérvesztés nagyságát, transzfúziós igényeket, illetve az egy éves mortalitási adatokat vizsgáltuk. Az adatelemzés során két mintás t-próba és khi-négyzet próbákat végeztünk. Eredmények: 463 esetben történt műtéti ellátás, a hiányos dokumentáció és a nem primer ellátás miatt 385 sérült adatait tudtunk bevonni (156 combnyak, 196 per-, 33 subtrochanter). Combnyak töröttek esetében a kontroll csoport átlagos műtétig eltelt ideje 19,9 óra, az átlagos Hb esés 11,52 g/dl, transfúzió nem volt, az egy éves mortalitás 16%. A véralvadásgátlót szedők esetében 21,56 óra telt el a műtétig, 13,87 g/dl Hb esést és 16% transfúzióigényt, 31% egy éves halálozást rögzítettünk. Pertrochanter töröttek esetén az átlagos értékek a kontroll csoportban a műtétig eltelt idő 26,06 óra, a Hb esés 21,57 g/dl, a transfúzióigény 35%, az egy éves halálozási arány 35% volt. A véralvadásgátlót szedők körében 32,64 óra telt el, 23,87 g/dl Hb esést és 39% tansfúzióigényt, 38% éves mortalitást rögzítettünk. A formai követelmények miatt az adatokat az előadás során tudjuk teljes részletességgel közölni. Megbeszélés: A combnyaktörések esetén szignifikáns eltérést (p<0,05) találtunk a két fő csoport között minden vizsgált csoportban. A halálozási adatok is egybecsengenek ezzel. Megjegyzendő, hogy az átlagos, műtétig eltelt idő minden csoportban jóval magasabb, mint kívánatos lenne. A per- és subtrochanter törések esetén szignifikáns (p<0,05) a különbség minden értékben; a transzfúzióigényben nem, de mortalitásban igen. A véralvadásgátlók szedése miatt csúszik a műtéti ellátás. A vérzéskockázat és transfúzióigény azoban nem jogos indok, sőt az egy éves mortalitási adatok tükrében kifejezetten káros ez a késedelem

Témavezető: Dr. Aszalós Gergely

Az ortopédiai műtétek közül a mai napig kihívást jelentenek a súlyos periacetábuláris csontdefektussal (Paprpsky>2B) járó medence revíziós műtetétek. Ezeknek az eseteknek a megoperálásra több megoldás is létezik, de a jelentős csonthiány következtében túl sok kiegészítő anyagra (segédimplantátumokra és nagy mennyiségű csontpótló anyagra) van szükség a csípőimplantátum és a csont közötti rés kitöltéséhez. Ezek mindegyike növeli a szövődmények kockázatát. A Debreceni Egyetem Ortopédiai és Traumatológiai Tanszék gyakorlatában, ezen esetek megoldására egy a primer protetizálásból évtizedek alatt kiszorult, szárral ellátott vápa használatát kezdtük, amelynek hátránya azonban, hogy a behelyezéshez szükséges instrumentárium primer esetekhez került kifejlesztésre és feltételezi egyes anatómiai tájékozódási pontok meglétét. Ezek a referencia pontok azonban ezen súlyos esetekben nem hasznalhatóak az implantátum helyzetének meghatározására. Ennek a problémának a megoldására fejlesztettünk ki tanszékünk Biomechanikai Laboratóriumában egy egyedi célzó készüléket, amely a vezetődrót helyes felvezetésében segít az operatőrnek. A célzó megtervezéséhez először percutan behelyeznek a spina iliaca anterior superiorba két önmetsző titán csavart, melyek stabil referencia pontként szolgálnak majd az egyedi, betegspecifikus célzó számára. MAR funkcióval készített CT felvétel alapján rekonstruálásra kerül megtervezésre a célzó, amely aztán biokompatibilis alapanyagból kerül kialakításra 3D nyomtató segítségével. Eddig 17 eset került megoldásra a bemutatott eljárás segítségével. A célzás minden esetben megfelelő volt, az implantátum a tervezett helyen rögzült a posztoperatív röntgenfelvételek alapján. A szövődmények aránya nem volt nagyobb az ehhez hasonló műtétek arányánál. A betegek rehabilitációja és sebgyógyulása komplikáció mentes volt.  A kutatás a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal 2021-1.2.4-TÉT-2021-00046 azonosító jelű pályázatának támogatásával készült el. A vizsgálat a Debreceni Egyetem, Regionális és Intézményi Kutatásetikai Bizottságának, DE RKEB.IKEB 6173-2022 számú engedélye alapján valósult meg. 

Témavezető: Dr. Rybaltovszki Henrik és Csámer Loránd

A csípőtáji törések közé tartozó egyik leggyakoribb típus ellátását vizsgáltuk a COVID ideje alatt és mutatjuk be. A csípőtáji törések közül a mindennapi gyakorlatban  combnyaktörés, pertrochanter törés és subtrochanter törés fordul elő, ezek közül kutatásunk középpontjában a combnyaktörés áll. Munkánk során a DE KK Ortopédiai és Traumatológiai Klinikán 2020. május 1. és 2021. május 1. között combnyaktöréssel operált betegeknél vizsgáltuk, retrospektív módon, a COVID pandémia hatását, különös tekintettel a műtőbe kerülés idejére a beérkezéstől számítottam, illetve az ezek hosszútávú következményeire. Kontrollcsoportként 2019-ben végzett műtétetek vettük alapul. A vizsgált idő alatt 175 beteget műtöttek combnyaktöréssel, ebből 164 combnyakcsavarozással, 11 pedig DHS synthesissel történt. A betegeknek a 65,1%-a nő volt, 34,9%-a férfi, az átlagéletkor 76 év volt. A műtétig eltelt idő a vizsgált időszakban 10 óra 59 perc, míg a kontroll időszakban 12 óra 17 perc volt. A vizsgált időszakban 175 betegből összesen 14 betegnél lett pozitív a COVID teszt a kórházban töltött idő alatt. Ezek mellett vizsgáltuk a 10, 30, 60, 90 napon, 1 éven belüli, valamint az 1 éven túli halálozást. A vizsgált időszakban a COVID negatív csoportban a 10 napon belüli halálozás 3,11%, a 30 napon belüli 0,62%, 60 napon belüli 3,11%, 90 napon belüli 1,24%,1 éven belüli 7,45%, 1 éven túli 8,07% volt. Míg a COVID pozitív csoportban a 30, 60, 90 napon belüli halálozás is 14,29% volt. Ezekhez képest a kontroll időszakban a 10 napon belüli halálozás 1,28%, a 30 napon belüli 2,55%, 60 napon belüli 1,70%, 90 napon belüli 2,13%, 1 éven belüli 10,64%, 1 éven túli 12,77% volt. Az összhalálozás a kontroll időszakban 31,06%, a COVID pozitív csoportban 42,86%, a COVID negatív csoportban 23,60% volt. Az átlag kórházban töltött idő kontroll időszakban 9,89 nap volt, a vizsgált időszakban 8,46 nap (a COVID pozitív betegeknél 4,71 nap -a COVID-osztályra kerülésük előtt, a COVID negatívaknál 8,78 nap) volt. Eredményeink azt mutatják, hogy a vizsgált időszakban a műtétre átlagosan több, mint egy órával hamarabb került sor, és a kórházban töltött idő is lecsökkent. A halálozást összehasonlítva elmondhatjuk, hogy az COVID pozitív betegeknél jelentősen megnőtt a 30,60 és 90 napon belüli halálozás és az összhalálozás is, míg a vizsgált időszakban a COVID negatív betegnél az összhalálozás a kontroll csoporthoz hasonlítva csökkent.

Témavezető: Dr. Huszanyik Gergely

Célkitűzés: A gyermekkori sérülések mindössze 7-10%-a könyöktáji sérülés, a régió anatómiai sajátosságai miatt a supracondylaris humerus törések ellátása kapcsán fordul elő a legtöbb szövődmény. A legjobb betegellátás érdekében fontosnak tartjuk elemezni az elmúlt évek adatait. Anyag és módszer: Retrospektív tanulmány. 2008-2022 között operatívan kezelt, supracondylaris humerus törést szenvedett betegek adatait dolgozza fel a 0-16 éves sérültek körében. Az adatokat a UDmed rendszer segítségével gyűjtöttük ki, az ellátás során készült röntgenfelvételeket a JiveX programmal elemeztük. A műtéti eredményeket a postoperatív röntgenfelvételek elemzésével, a funkcionális kimenetelt a Flynn kritérium segítségével értékeltük. Az ellátás sikerességét sebészeti skill alapján is vizsgáltuk, mely során a sebészeket 3 csoportba soroltuk traumatológiai jártasságuk alapján.  A szövődményes eseteket 3 csoportba soroltuk: implantátum elégtelenség, nemesképlet sérülés és mozgásbeszűkülés. Ezen esetekben vizsgáltuk az operatőr jártasságát, a törés típusát, a reoperációk arányát és ezek módját. Eredmény: 2008-2022 között 220 esetben végeztünk műtétet a 0-16 éves korosztályban supracondylaris humerus törés miatt.  Leginkább 10 éves kor alatt volt jellemző, a fiúk gyakrabban érintettek. A legnehezebb „pulseless” törések az esetek 4,1%-át adják. Műtétek során leggyakrabban Gartland IV-es típusú töréseket láttunk el. A leggyakrabban alkalmazott műtéti technika a zárt repositio és azonos oldalról bevezetett vagy keresztezett dróttűzés volt. 9%-ban primer feltárásra volt szükség. Szövődményként idegsérülés 6,36%-ban, érsérülés 0,9%-ban, implantátum elmozdulás 2,7%-ban, mozgásbeszűkülés 9%-ban fordult elő.  1 esetben alakult ki késői szövődményként varus deformitás. Flynn kritériumok alapján vizsgálva a funkcionális kimenetelt, a postoperatív 3. hónapban az esetek 65%-a, a 6. hónapban valamennyi eset kiváló eredményű. Reoperáció aránya 7,2%, mely a nemzetközi irodalmi adatoknak megfelelt. Konklúzió: Ezen törések ellátása ma is komoly kihívást jelent a sebész számára. Osztályunkon kevés, átalagosan évente 2,6 esetet operál 1-1 sebész, mely nem elegendő a megfelelő gyakorlat megszerzéséhez, ezért fontos gyermektraumatológiai központ kialakítása, a sebészek speciális képzése.  A legtöbb szövődmény a tűződrót felett kialakult reaktív bursa miatt volt, mely a felszívódó implantátumok használatával elkerülhető, ezen technika bevezetése jelenleg folyamatban van osztályunkon.

Témavezető: Dr. Turchányi Béla és Dr. Vass Katalin Kitti