OETDK.

Introduction: With increased physical activity, there is an acceleration of metabolism in skeletal muscles. This causes changes in oxidative stress, blood pH levels and metabolite concentrations, measurable in blood, urine or sweat. These alterations can also be examined from exhaled breath samples collected from the respiratory tract. There are different biomarkers that can be measured from exhaled breath for example nitric oxide. Focusing on exhaled volatile molecules, analysis can be done using both offline (gas chromatography) and online (electronic nose or e-nose) methods. Objectives: The aim of the study is to measure changes in the pattern of exhaled breath volatile compounds after short duration, high intensity exercise in young healthy individuals. Methods: Healthy volunteers, male and female, aged 18 to 30 years were included. Participants were non-smokers, and refrained from drinking coffee or eating food two hours before the measurement. At the start, a sample is collected in a resting state. Thereafter, participants engage in 6-minutes of intense exercise by performing an outdoor running test at cold temperature. The second sample is collected immediately after the exercise. Subsequent samples are collected 15 min, 30 min and 60 min post-exercise. We used an electronic nose consisting of a cross-reactor technology based on pattern recognition of complex mixtures (Sensingent MSEM 160 instrument) to identify exhaled breath patterns before and after physical exercise. For data analysis, the software provided by Sensingent and various R programming packages were used. Principal component analysis (PCA) was used to assess pattern differences. Results: There was a detectable change in the exhaled breath pattern immediately after exercise compared to baseline. Changes returned almost completely to baseline 60 min after the challenge. Conclusion: The observed changes suggest that exhaled breath pattern is a sensitive marker to detect rapid changes in volatile production in healthy people due to exercise. Further studies are required to determine the potential differences in exercise-induced responses in patients with different chronic diseases.

Témavezető: Prof. Horváth Ildikó

Bevezetés: A végstádiumú vesebetegségben szenvedő betegek gyakran meddőek. Vesetranszplantációt követően javul a fogamzóképesség, megszűnik a vesebetegség súlyos végállapotára jellemző relatív infertilitás. Kutatási célul tűztük ki, hogy vizsgáljuk a fertilis korú betegeink körében a terhességek, gyermekvállalások arányát, a vesetranszplantált férfi és nőbetegek és a nem transzplantáltak adatait elemezve ismertessük a gondozási nehézségeket, komplikációkat. Módszer: A vizsgálatba a DE KK Nephrológiai Szakrendelésen gondozott 2008-2023 közt megjelent betegekből választottuk ki azokat, akik ezen periódus alatt vállaltak gyermeket. Az adatok feldolgozása az UDMED rendszerből retrospektíven történt a betegdokumentációk átnézése alapján. Eredmények: 3 férfi-, 13 nőbeteg és 16 gyermek adatait elemeztük. Az édesanyák átlagéletkora 26,55 év, az édesapáké 35,53 év volt. Az édesapák esetén a transzplantációtól átlagosan 10,66 év telt el, az édesanyáknál 3,75 év.  A vesebeteg édesapák egészséges édesanyák által világrahozott újszülöttjeinek születési súlya szignifikánsan nagyobb volt a vesebeteg édesanyák gyermekeihez képest (átlagosan 3153,33 g versus 1922 g, p=0,0026). A gestatios hét vonatkozásában nem volt szignifikáns eltérés (p=0,105). A vesebetegségek eloszlása az alábbi volt: lupus nephritis (4), IgA-nephropathia (2), Alport-szindróma (1), Frasier-szindróma (1) és hypoplasiás vesebetegség (1). A vesebeteg anyáknál 50%-ban császármetszés volt. Magzati halálozás nem történt, 3 gyermek esetében légzéstámogatás volt szükséges a perinatalis szakban. 3 gyermek nephrológiai gondozást igényelt, 1 veseátültetésre szorult 15 évesen. 2 esetben a vesebetegséget a terhesség során ismerték fel, 6-an veseátültetés után vállaltak gyermeket. Mindannyiuknál tervezetten a fenntartó immunszuppresszív terápia módosításra került: a teratogén gyógyszereket, antitenzívumokat leállítottuk. Leggyakoribb komplikációk: húgyúti fertőzés, rárakódásos toxaemia, gestatios diabetes, postpartum cardiomyopathia. A terhesség után 2 esetben retranszplantációra került sor krónikus antitestmediált rejekció miatti graftvesztés következtében a szülés után 3-5 évvel. A nőbetegeink közül 1 részesült EPO kezelésben, dialízis nélkül kihordta terhességét. Összegzés: A vesebetegek sikeres gyermekvállalásának esélyei az elmúlt 3 évtizedben jelentősen javultak. A vesetranszplantált terhes betegek komplex gondozást igényelnek- nephrológiai, nőgyógyászati, kardiológiai, sebészeti és perinatalis ellátást.

Témavezető: Dr. P. Szabó Réka

Az interferonok szerepe a gyulladásos folyamatokban és az immunregulációban jól ismert. Az adipociták és az immunsejtek együttműködve interferonokat termelnek, hozzájárulva az elhízással összefüggő gyulladáshoz és metabolikus diszregulációhoz az emberi zsírszövetben. Ezen hatások kialakulásában egy fehérjének, az interferon gén stimulátornak (stimulator of interferon genes (STING)) fontos szerepe van.  Nem ismert azonban, hogy a STING által szabályozott interferon szintézis milyen szerepet tölt be fiziológiás körülmények között a zsírszövetben. Elhízáskor a zsírsejtek száma és mérete is növekszik, a hőtermelő képesség (termogén kompetencia) pedig elősegítheti a tárolt zsírok katabolizmusát. Ezért célunk az volt, hogy meghatározzuk az interferon szintézis hatásait az adipociták osztódására, zsírfelhalmozó és hőtermelő képességére. Anyagok és módszerek: Kísérleteink során egér 3T3-L1 sejtvonalat használtunk. A sejteket a STING természetes aktivátorával (2’3’-cyclic-AMP-GMP (cGAMP)) és szintetikus kovalens inhibitorával (H151) kezeltük, majd a STING útvonal aktivitását a STING által aktívált gének mRNS szintjének meghatározásával vizsgáltuk, kvantitatív PCR segítségével. Kiegészítő kísérleteinkben a sejteket a STING által is stimulált citokinnel, interleukin-6-tal kezeltük. A működőképes mitokondriumok mennyiségét a szukcinát dehidrogenáz A alegység (SDH-A) és a citokróm C oxidáz alegység 1 (COX-1) enzimek aktivitásának mérésével becsültük meg. A sejtekben felhalmozódó lipid cseppeket oil red O színezékkel tettük láthatóvá, számukat és méretüket digitális képelemzéssel határoztuk meg. A sejtek osztódóképességét és termogén potenciálját a sejtciklus és a termogenezis génjeinek mRNS szintjének mérésével határoztuk meg. Eredmények: A cGAMP és H151 kezelés egyaránt csökkentette a mitokondriális enzimek aktivitását. Az H151 kezelés gyulladásos gének átíródását idézte elő, valamint a kezelt sejtekben a lipidcseppek számának és méretének növekedését okozta. Az interleukin-6 (IL-6) kezelés nem befolyásolta a sejtciklus általunk vizsgált génjeinek kifejeződési szintjét, ugyanakkor erősen fokozta a termogenezishez szükséges gének átíródását. Konklúzió: Miután több szempontból megvizsgáltuk az interferon jelátvitel stimulálásának és gátlásának hatásait zsírsejtekben, elmondható, hogy a STING jelátvitel gátlása gyulladást és zsírok felhalmozódását okozza. A STING jelátvitel stimulálása, és ezen belül az IL-6 felszabadulása, szükséges a zsírsejtek fiziológiás működéséhez.

Témavezető: Dr. Röszer Tamás

Bevezetés: A folyamatos vesepótló kezelés (CRRT) az egyik legfontosabb előrelépés a gyermekintenzív terápiában, magas komplexitású kezelés. A CRRT akut vesekárosodásban szenvedő, kritikus állapotú gyermekek esetén, kardiovaszkuláris instabilitással, folyadék túlterheléssel széles körben elfogadott terápiás modalitás. Számos non-renális indikációban is sikeresen alkalmazzuk, mint sepsis, újszülöttkori anyagcsere krízis állapotok, endogén vagy exogén toxinok eltávolítása. Az időben megkezdett, korai vesepótló kezeléssel jelentősen javítható a morbiditás és mortalitás. Módszerek: Célunk a Debreceni Egyetem Gyermekgyógyászati Klinika Intenzív osztályán önállóan (Prismaflex) végzett CRRT kezelések retrospektív elemzése, melynek során a betegdokumentációt tekintjük át: életkor, testsúly, nem, alapbetegség, CRRT indikáció, kezelésre vonatkozó paraméterek, kimenetel: intenzív osztályon eltöltött idő, halálozás, mortalitást becslő (PRISM III, PIM-2 score) és szervi diszfunkciót becslő (pSOFA, PELOD- 2 score) score rendszerek összefüggése a kimenetellel. Eredmények: 2020. január 2. és 2023. november 1. között összesen 20 betegnél (átlag életkor: 8.7 év, 4 nap-17.5 év) 101 kezelést végeztek (kumulatív kezelési idő: 2678 óra, átlagos kezelési idő: 29.5 óra). 10 kg alatti súlyú 4 beteg volt, közülük két gyermek újszülött, az alapbetegség súlyos kétoldali vesefejlődési rendellenesség (CAKUT), hyperammonémiás krízis, HUS és nephrosis szindróma voltak. A 10 kg feletti gyermekek esetében (16 eset) az alapbetegségek hemato-onkológiai, sepsis (MOF), intoxikáció, TLS/rhabdomyolysis és CKD („acute on chronic”) voltak. A CRRT közvetlen indikációi súlyos volumenterhelés (átlag FO 12.15%), elektrolitzavar és toxikus metabolit eltávolítás voltak a jellemzően oligo-anuriás, veseelégtelen betegeknél (14/20: KDIGO 2/3). A leggyakrabban használt modalitás a CVVHDF kezelés volt (73/101). A leggyakrabban citrátos (CiCa) antikoagulást (79%) alkalmaztak, míg LMWH-t 21%-ban. A kezelések alatt súlyos komplikáció jellemzően nem fordult elő. A CRRT kezelt betegek közül 6 beteget elvesztettünk (hemato-onkológiai beteg sepsis-MOF, krónikus májelégtelen beteg sepsis-MOF, súlyos CAKUT újszülött), a mortalitás 30% volt, melyek jól korreláltak az alkalmazott score rendszerekkel. Megbeszélés: A súlyos alapbetegség komplex kezelésén túl az időben megkezdett CRRT kezelés javíthatja a túlélést és a kimenetelt. A Prismaflex készülék alkalmas, akár újszülöttek CRRT kezelésére is.

Témavezető: Dr. Varga Petra és Dr. Szabó Tamás

A neprilizin enzim gátlása 20%-kal képes csökkenteni a szívelégtelen betegek kardiovaszkuláris mortalitását. Ugyanakkor a neprilizin, vagy a hematológiában közismertebb nevén CD10, a kardiovaszkuláris megbetegedéseken túl az akut limfoid leukémiák patogenezisében és labortóriumi diagnosztikájában is jelentős szerephez jut. A CD10/neprilizin a sejtek felszínéről a vérkeringésbe kerül, azonban a szolúbilis forma kimutatása, enzimaktivitásának mérése ezidáig technikailag megbízhatatlan volt. Célunk a szolúbilis CD10/neprilizin aktivitásmérésének fejlesztésén keresztül az enzim potenciális diagnosztikai hasznosíthatóságának feltárása volt kardiovaszkuláris és leukémiás betegek körében. Kereskedelmi forgalomban kapható CD10 aktivitásmérő kittel és immunprecipitáción alapuló, munkacsoportunk által optimalizált fluoreszcens végpontos módszerrel szívelégtelen betegek, limfoid leukémiás gyermekek és kontroll egyének szolúbilis CD10/neprilizin aktivitását mértük meg. A kereskedelmi forgalomban kapható kittel egyetlen egy esetben sem kaptunk mérhető aktivitást, habár a pozitív és negatív gyári kontrollok megbízhatóan működtek. A munkacsoportunk által optimalizált módszerrel minden esetben sikerült megmérni a minták aktivitását, mely lényeges különbségeket tárt fel a betegcsoportok között. A kardiovaszkuláris betegek szolúbilis CD10/neprilizin aktivitása nem mutatott szignifikáns különbséget a kontroll csoporthoz képest (rendre, medián: 14,0 AU [min-max: 2,0-30,8 AU]; n=8 vs. 5,3 AU [min-max: 1,1-17,2 AU; n=8]; p= 0,1132), míg az akut limfoid leukémiás betegek mintái jelentősen nagyobb aktivitással rendelkeztek (109,1 AU [min-max: 8,8-622,0 AU]; n= 13; p=0,0214). Ráadásul a szolúbilis CD10/neprilizin aktivitás csökkenését figyeltük meg a leukémiás betegek kezelésével párhuzamosan. A korábbi, sikertelen aktivitásmérések okozójaként a szérum albumint azonosítottuk, mely 15,03±1,03 g/L IC50 értékkel gátolja a szolúbilis CD10/neprilizin aktivitását. Optimalizált aktivitásmérő módszerünkkel megbízhatóan mérhetővé vált a szolúbilis CD10/neprilizin aktivitása. Eredményeink alapján limfoid leukémiákban a szolúbilis CD10/neprilizin aktivitás nagyságrendekkel nagyobb lehet a kontroll egyénekhez képest, mely lehetőséget teremthet a szolúbilis CD10/neprilizin biomarkerként történő használatára a limfoid leukémiák diagnosztikájában, a terápiára adott válasz megítélésében, vagy a relapszusok korai, kevésbé invazív kimutatásában.

Témavezető: Dr. Fagyas Miklós és Dr. Szabó Attila Ádám

Bevezetés: A SARS-CoV-2 és annak mutációi által okozott pandémia globális mértékben befolyásolta életünk legtöbb területét, komoly kihívások elé állítva az egészségügyi ellátórendszereket 2019-től napjainkig. Célkitűzés: Átfogó jellemzés készítése a gyermekkori akut COVID-19 klinikai manifesztációiról, illetve a súlyosabb kórlefolyásra hajlamosító kockázati tényezők azonosítása. Módszerek: 2020 júniusa és 2022 decembere között a DEKK Gyermekgyógyászati Klinika Gyermekinfektológia Osztályán kórházi ellátásban részesülő, SARS-CoV-2 vírussal fertőzött gyermekek adatainak retrospektív elemzése történt az elektromos és a papír alapú betegdokumentációs rendszer felhasználásával. A heveny COVID-19 miatt kórházba került gyermekpopuláció epidemiológiai és klinikai jellemzőit tanulmányoztam, a főbb kockázati tényezők azonosítása mellett. A kórlefolyást külön vizsgáltam a normál, illetve a túlsúlyos gyermekpopulációban. A statisztikai elemzéseket Kruskal-Wallis, illetve Mann-Whitney U próbával végeztem. Eredmények: A vizsgált időszakban 721 SARS-CoV-2 fertőzött gyermek került osztályos felvételre. Ebből 80 esetben egyéb ok indokolta a kórházi ellátást, így összesen 641 gyermeknél vizsgáltam az akut COVID-19 jellegzetességeit. A 0 és 3 éves kor közötti korosztályból került ki a betegek 65%-a. A legmagasabb esetszám az ötödik hullámban volt (n=418). A láz volt a leggyakoribb tünet, ami 78%-os gyakorisággal fordult elő. A túlsúlyos gyermekpopulációban szignifikánsan nagyobb arányban fordult elő a pneumonia (32,14% vs. 14,72%; p<0,001), gyakrabban igényeltek remdesivir kezelést (20,24% vs. 2,15%; p<0,001), és oxigénterápiát (14,29% vs. 5,21%; p=0,002). Továbbá a kórházi kezelés hosszában is szignifikáns különbség mutatkozott a túlsúlyos és a normál testsúlyú betegek közt (4,27 vs. 3,46 nap; p=0,002). A COVID-19 leggyakoribb szövődménye az exsiccosis, és a pneumonia voltak. A laryngitis és a lázgörcs előfordulása főként az ötödik hullámra volt jellemző. A laboratóriumi eltérések közül kiemelendő egyes gyulladásos paraméterek emelkedett szérumszintje (CRP, IL-6, ferritin, D-dimer). A kórházi tartózkodásuk során a vizsgált gyermekek 2,96%-a szorult intenzív osztályos kezelésre. Konklúzió: A túlsúlyt és az elhízást azonosítottam a súlyosabb kórlefolyás kockázati tényezőjének. Az omikron variáns által okozott ötödik hullámban a lázgörcs és a laryngitis voltak a COVID-19 jellegzetes szövődményei. A laborértékeknél jellemző eltérés volt a gyulladásos paraméterek emelkedettsége.

Témavezető: Dr. Reiger Zsolt

Háttér:A lokálisan előrehaladott, irrezekábilis nem kisseites tüdőrák (NSCLC) standard of care kezelése napjainkban a definitív radiokemoterápia és PD-L1 pozitív daganatok esetén az egy éves fenntartó durvalumab kezelés. A kezelés alatt észlelt pneumonitis gyakori szövődmény, azonban előfordulása, súlyossága előre nem jelezhető. Betegek és módszer:A DEKK Tüdőgyógyászati és Onkoradiológiai Klinikán 2019 júniusától 2023. szeptember 1-ig 32 beteg esetében az irányelveknek megfelelően alkalmaztunk kemoradioterápiát, majd fenntartó immunterápiát nem kisseites, PD-L1 pozitív tüdőrák esetén. A klinikai dokumentáció és a képalkotó vizsgálatok során észlelt pneumonitis diagnózisát a tüdőgyógyászati tünetek és a CT vizsgálattal észlelt radiológiai eltérések alapján állítottuk fel. A gyulladásos paramétereket retrospektív módon az orvosi dokumentációból gyűjtöttük össze a kezelés megkezdése előtt, alatt és a durvalumab kezelés befejezésekor. Eredménvek: A sugárterápia és az immunterápia okozta ismert pulmonálisszövődmények közül 9 betegnél észleltünk CT vizsgálattal Grade I-Ill. pneumonitisre jellegzetes képet. Ezen betegeknél leghamarabb a 2. kezelés után alakult ki a pneumonitis, átlagosan 5,8 hónap alatt jelent meg. A 9 betegből 5 beteg kapta meg a 12 ciklus kezelést. A kezelés előtt a vizsgált laborértékekben nem volt különbség a pneumonitises és nem pneumonitises csoport között. A neutrofil szám a 9. kezelés előtt szignifikáns különbséget mutatott a 2 csoport között(p=0,048). A pneumonitises betegek laborjait vizsgálva azt tapasztaltuk, hogy a lymphocyta számnál a 3. kezelés előtti és 9. kezelés előtti(p=0,045), a 3. kezelés előtti és 12. kezelés előtti(p=0,028), valamint a 3.kezelés előtti és utolsó kezelés utáni között is szignifikáns különbség van(p=0,031). A pneumonitises betegeknél pozitív korrelációt tapasztaltunk a 9.kezelés előtti LDH és Neu/Ly arány között(R=0,86 p=0,028). Konklúzió:Tapasztalataink alapján a kombinált immun-radiokemoterápiás kezelés kapcsán a betegek közel harmadánál észleltünk pulmonalis mellékhatást. Az IR pneumonitis előre jelezheti a betegség progresszióját, azonban a pneumonitis és a gyulladásos paraméterek a lymphocyta szám kivételével nem jelezték előre a pneumonitis bekövetkezését, további lehetséges markerek vizsgálata indokolt.

Témavezető: Prof. Horváth Ildikó és Dr. Orosz Zsuzsanna

A közösségben szerzett pneumonia (CAP) gyakori megbetegedés, a bronchiolus respiratoricustól disztálisan elhelyezkedő tüdőterület bakteriális, vírusos vagy gombás eredetű gyulladása. A betegség súlyos formája (SCAP) sokszor hosszas kórházi kezeléssel, magas gyógyszerköltséggel és magas mortalitással jár. Az utóbbi évtizedekben az SCAP miatt intenzív kezelést igénylő betegek száma jelentősen megnőtt. Ezen betegek ellátása során kulcsfontosságú a korai és pontos diagnosztika és állapotfelmérés, az empirikus antibiotikum megválasztása, illetve az antibiotikus kezelés mielőbbi megkezdése. Jelenleg a CAP ellátására a 2019-es ATS/IDSA és a 2023-as ERS/ESCIM/ESCIMD/ALAT ajánlás ad iránymutatást. Célunk a CAP Intenzív Osztályos kezelésének, a kezelés eredményének és azt befolyásoló tényezőknek a vizsgálata volt. Vizsgálatunk során a DE KK Tüdőgyógyászati Klinikán 2022.12.01. és 2023.09.30. között CAP miatt kezelt betegek anyagát dolgoztuk fel retrospektív módon az UDMED rendszerből. Összesen 20 pneumoniával diagnosztizált, Intenzív Osztályon kezelt beteg, és kontrollként 23 szintén pneumoniával diagnosztizált, Pulmonológiai Osztályon kezelt beteg anyagát vizsgáltuk.  Összesen 43 beteg (29 férfi, 14 nő) adatait vizsgáltuk, akik közül 20 beteg (16 férfi, 4 nő) szorult intenzív osztályos kezelésre. Az ITO-n kezelt betegek átlagéletkora 68,1 év (35-81), a kontroll csoporté 49,09 év (20-66) volt. Az intenzív kezelést igénylő betegek körében az életkor szignifikánsan (p<0,0001) magasabb volt, közülük pedig a 65 évesnél idősebb betegek esetében jelentősen magasabb volt a mortalitás (p=0,015). Komorbiditásként 75%-ban COPD-t, 65%-ban hypertoniát, 30%-ban pedig emphysemát találtunk. Az ITO-n kezelt betegek esetében gyakoribb volt a COPD, mint a kontroll csoportban (p=0,008). Az emphysema csökkentette a túlélési valószínűséget (p=0,043). Magasabb mortalitással járt az alacsony BMI is (p=0,02), ami a kritikus állapotú betegek 20%-nál fordult elő. Az intenzív kezelés során a betegek 60%-a gépi lélegeztetésre szorult, ezen betegek túlélési valószínűsége alacsonyabb volt (p<0,0001). Összefoglalásként elmondható, hogy a CAP miatt hospitalizált betegek körében az életkor és egyes komorbiditások jelenléte prognosztizálja az intenzív kezelés igényét és a terápia sikerességét. A gépi lélegeztetés kérdése több esetben is döntő jelentőségű.

Témavezető: Dr. Vaskó Attila

Bevezetés: A BRAF mutáció a nem kissejtes tüdőrák (NSCLC) 2%-ában fordul elő, leggyakoribb a BRAFV600 variáns. A BRAF mutáns NSCLC rossz prognózissal társul. A kombinált BRAF inhibitor dabrafenib és MEK gátló trametinib kombinációja az elsődlegesen választandó terápia lokálisan előrehaladott és metasztatikus NSCLC-ben. A kezelés hatása átmeneti, de ameddig hatékony, a tumor mikrokörnyezetében a tumor infiltráló limfociták (TIL) száma növekszik, majd progresszió esetén eltűnnek. Közlemények alapján a TIL és a rák okozta gyulladásos markerek (CRI), ezáltal a neutrofil-limfocita arány (NLR) is összefüggést mutat. Célkitűzés és módszertan: DE KK Tüdőgyógyászati Klinikán 2019.01.01-2023.10.01. között 28 betegnél azonosítottunk BRAFV600E mutációt, közülük 24 beteg részesült BRAF-MEK inhibitor kezelésben, 18 betegnél állt rendelkezésre részletes labordokumentáció. Retrospektív vizsgálatunkban a medikai rendszerből a BRAF pozitív NSCLC-s betegeink adatait összegyűjtöttük. Vizsgáltuk a betegkarakterisztikát, gyulladásos paraméterek közül CRP, LDH, NLR értékeket, és hasonlítottuk össze a duális terápia indítása előtt és alatt, és összevetettük a progressziómentes- és a teljes túléléssel. Eredmények: Beteganyagunkat jó általános állapot, 8,4 hónap PFS és 17,4 hónap OS jellemzi. CRP értékük magas volt. 12 beteg 3 feletti, 6 pedig 3 alatti NLR-errel bírt a terápia indulásakor. A kórosan magas NLR-el rendelkező betegek szignifikánsan alacsonyabb PFS-el (4,8 vs. 17,8 hónap; p=0,017) és OS-el bírtak (13,8 vs. 28,5 hónap; p=0,021), továbbá az NLR a magas értékről csökkenésnek indul, majd a progresszióval ismét megemelkedik, míg az alacsonyabb NLR-el rendelkező betegek NLR értéke lassan nő, a limfocita számuk trendszerint csökken. 1. kezelés előtt az alacsonyabb NLR-el rendelkező betegek neutrofil és limfocita száma (p=0,0028), neutrofil és CRP értéke (p=0,0065), limfocita és CRP értéke (p=0,0013) pozitív korrelációt mutatott, szemben a magas NLR-es betegek esetén, ahol az LDH és neutrofil szám korrelált pozitívan (p=0,0047). Az LDH értéke emelkedett a progresszióval. Konklúzió: A kezelés előtti magas NLR rosszabb prognózissal társul. A kezelés alatti gyulladásos marker szintek változása összefüggést mutat a terápia hatékonyságával. Az NLR hatékony prediktív marker lehet, olcsó, könnyen elérhető és számolható. Érdemes a betegszámot bővíteni és továbbiakban prospektív vizsgálatokat tervezünk. A kezelések előtt és vizitek alkalmával a CRP, LDH és NLR vizsgálata megfontolandó.

Témavezető: Prof. Horváth Ildikó és Dr. Orosz Zsuzsanna

A cisztás fibrózisban szenvedő betegek korábban csak tüneti terápiában részesültek, az elmúlt 5 évben azonban lehetőség nyílt a modulátor terápia alkalmazására, melynek segítségével már a betegség pathomechanizmusát is sikerül befolyásolni, mert a sérült és nem megfelelően működő klórcsatorna fehérjékre gyakorolnak hatást. A homozigóta genotípussal rendelkező pácienseknél a 2-es modulátor (Ivacaftor, Lumacaftor) terápiát alkalmazzuk elsőkörben, a 3-as kombinációs (Elexecaftor, Ivacaftor, Tezacaftor) terápiával pedig a gondozott betegek több, mint 70%-át kezelhetjük, akinél egy deltaF508-as mutáció van jelen. A DE-KK Tüdőgyógyászati Klinika felnőtt CF szakrendelésén 18 beteget követünk, akik közül 8 beteg részesül tripla modulátor terápiában, 5 férfi és 3 nő. Munkánk célja az volt, hogy felmérjük a tripla terápiában részesült betegek klinikai és funkcionális állapotát, a kezelés előtt és után. Követtük a CF diagnózis időpontját, és a terápia indításának dátumát. Életkoruk 20 és 39 év közötti, tehát átlagban 28,3 év. Betegségüket átlagban 5 éves korukban igazolták, gyakorlatilag 5 betegnél az első félévben sikerült diagnózishoz jutni, közülük 5 homozigóta. Átlag BMI-jük a kezelés indításakor 20,8. Kiinduló légzésfunkciós értékek alapján 6 betegnek volt normális, 2 betegnek pedig kóros vitálkapacitása. FEV1 értékek alapján 6 betegnél volt jelen az obstrukció, 2-nél pedig nem volt észlelhető. 5 betegnél jelenleg is kitenyészik a Pseudomonas, 3-nál csak a Staphylococcus Aureus. A 8 beteg közül 3 esetben 1 éve, 5 esetben 5 hónapja részesülnek kezelésben, ami átlagban 7,6 hónap. Légzésfunkciós eredményeket tekintve 10-15%-os FEV1 és/vagy FVC javulást észleltünk. 2 esetben sikerült verejtéktesztet végezni a kezelés alatt, és mindkét esetben normális értékeket kaptunk. A mellékhatásprofil szempontjából a laborértékek egy kivétellel jelentős eltérést nem mutattak, egy esetünk volt, akinél 5 hónapos kezelést követően az alkalikus-foszfatáz jelentősen megnőtt, a többi májenzim nem változott. Kéthetes szünet után, a kezelést újrainditottuk, az alkalikus-foszfatáz jelenleg normál értéket mutat. A kezelés kezdete óta 1 beteg szorult kórházi ellátásra influenza vírus okozta akut exacerbatio miatt. Minden esetben növekedett a BMI, a betegek étvágya és emésztése is sokat javult. A VAS átlagban 5 értékkel növekedett. A modulátor terápiák forradalmasították a CF kezelését.

Témavezető: Dr. Brugós László József

A növekedési elmaradás gyermekkorban komplex problémamegközelítést tesz szükségessé. A betegek szoros követése, a terápia időben történő elkezdése a végmagasság optimális elérését és ezáltal megfelelő életminőséget biztosít a gyermeknek. A kutatásomban a DEKK Gyermekklinika endokrinológia szakrendelésén növekedési elmaradás miatt csak követett vagy hormon kezelésben is részesülő gyermekek (nanosom) életminőségének felmérését végeztem. Az eredményeket diabeteses (DM) csoport adataival hasonlítottam össze. Utóbbi populációt azért választottam, mivel a DM olyan krónikus betegség, melyben a gyógyszeres kezelés szintén injekció formájában történik. A felmérésben résztvevő gyermekek átlag életkora 12 év (SD±4,3). A 110 főből 69 fiú/41 lány, közülük 58 kezelt/52 utánkövetett. A DM csoportot 114 gyermek képezte. A Pediatric Quality of Life Inventory™ kérdőív-et alkalmaztam, az egészségfüggő életminőséget a gyermekek saját értékelése és a szülői válaszok alapján mértem fel. Az első megjelenés átlaga 6 éves életkor (SD±3,5); az elmaradás mértéke a nanosomia kritériumának megfelelően -2,5 SD. A DM csoporttal összehasonlítva életkor; nem; kezelés/utánkövetés alapján kerestem az összefüggéseket a gyermekek egészségügyi állapota és életminősége között. A felmérés eredményei alapján a nanosom gyermekek átlagos életminősége 76,2%, a DM csoporté 76,7% (p=0,77). A várakozással elentétben a nanosomia miatt kezelt gyerekek életminősége - 74,8% nem mutatott szignifikáns különbséget a kezeletlen betegekhez - 77,8% képest sem (p=0,32). A fiúk mindkét vizsgált populációban (nanosom - 77,4%; DM - 80,3%) jobb életminőséget jeleztek, mint a lányok (nanosom - 74,2%; DM - 73,8%). Korcsoportokat tekintve a 12 év alatti gyermekek értékelik pozitívabban életminőségüket (nanosom - 77,5%; DM -76,9%). Mindkét populációban a szociális és iskolai tényezők befolyásolták leginkább negatív irányban az életminőséget. A szülők és a gyerekek szubjektív életminőség megítélése eltér, a szülői válaszok mind a nanosom (75,4%), mind a DM csoportban (75,4%) alacsonyabb értéket mutattak. Vizsgálatunk alapján a nanosomia és DM miatt gondozott gyerekek életminősége nem mutat szignifikáns különbséget. A fiúk azonban mindkét csoportban kevésbé élik meg negatívan betegségüket. Az életminőség vizsgálatok segítségével meghatározhatjuk azokat a területeket, ahol munkánkkal javíthatunk a gyerekek közérzetén.

Témavezető: Dr. Felszeghy Enikő